Élesdi Művésztelep

„TIZENEGYES”
Az 1997-től működő Élesdi Művésztelep egybeforrott sokszínűségét mutatja be a Szombathelyi Képtárban 2008 február 1-én, 18h-kor nyíló kiállítás. A tavalyi Ernst Múzeum-beli kiállítás rangját idéző, friss művek Stark István festőművész ajánlásával kerülnek a nagyérdemű elé.
9700 Szombathely, Rákóczi Ferenc u.12., 2008 február 1.

„TIZENEGYES”
Az 1997-től működő Élesdi Művésztelep egybeforrott sokszínűségét mutatja be a Szombathelyi Képtárban 2008 február 1-én, 18h-kor nyíló kiállítás. A harmincas éveik elejét járó, fiatal művészcsoport főként a festészet műfajában, de egyénenként más stílusban éli meg és alkotja művé a világot, számontartott jelenségeként a (nemcsak) magyar képzőművészeti életnek. A tavalyi Ernst Múzeum-beli kiállítás rangját idéző A tavalyi Ernst Múzeum-beli kiállítás rangját idéző, friss művek Stark István festőművész ajánlásával kerülnek a nagyérdemű elé. Az azóta tovább tisztult egyéni stílusok az élesdi művésztelepzáró kiállítás után itt kapnak teret és nyilvánosságot, bemutatni a kortárs képzőművészet sokarcú szépségkeresését.
Kiállítanak: Balázs Imre Barna, Bodoni-Dombi Zsolt, Bugovits Anikó, Galambos Éva, Halmi-Horváth István, Herman Levente, Incze Mózes, Juhász Dóra, Kaszás Réka, Konecsny Emőke, Kovács Lehel, Kucsora Márta, Pittmann Zsófi, Plink Villu, Saarepuu Silja, Szász Sándor, Vértesi Ági.

TIZENEGYES

Az Élesdi Művésztelep egybeforrott sokszínűségét mutatja be a Szombathelyi Képtárban 2008 február 1-én, 18h-kor nyíló kiállítás. A harmincas éveik elejét járó, fiatal művészcsoport főként a festészet műfajában, de egyénenként más stílusban éli meg és alkotja művé a világot, számontartott jelenségeként a (nemcsak) magyar képzőművészeti életnek. A tavalyi Ernst Múzeum-beli kiállítás rangját idéző, azóta tovább tisztult egyéni stílusok az élesdi művésztelepzáró kiállítás után itt kapnak teret és nyilvánosságot, bemutatni a kortárs képzőművészet sokarcú szépségkeresését.
Kiállítanak: Balázs Imre Barna, Bodoni-Dombi Zsolt, Bugovits Anikó, Galambos Éva, Halmi-Horváth István, Herman Levente, Incze Mózes, Juhász Dóra, Kaszás Réka, Konecsny Emőke, Kovács Lehel, Kucsora Márta, Pittmann Zsófi, Plink Villu, Saarepuu Silja, Szász Sándor, Vértesi Ági.

1997-től, azaz a művésztelep megalakulásától fennálló kérdése a csoportosulásnak az önmeghatározás. Pontosabban szólva, a kifele szóló meghatározás, mivel nekünk ez magától értetődő, szinte megkerülhetetlen történés: az év része - afféle ötödik évszakaként - egy hónap élesdi alkotómunka.

Nézzük csak közelebbről a jelenséget: egy művésztelep általában (többek között) egy határozott programmal, akár stílusbeli irányvonallal, ehhez csatlakozó résztvevőkkel, és ennek lebonyolításához ideális helyszínnel bír. Ha az élesdiekre próbáljuk ezeket az ismérveket alkalmazni, már az első miérteknél megakad az értelmezés: igazából itt minden másképp van, az összetartó és sikereket adó erő rejtve marad.

Az első években még egyszerűbb volt a képlet: a Magyar Képzőművészeti Egyetem ’95-ben indult évfolyamának egy csoportja komolyabban gondolta a szakmai gyakorlatot az átlagnál, és a kötelező, mesterek által felügyelt intézményi művésztelepek mellett ’97-ben megalakított egy csoportot, amelyik önállóan teremtett közeget a művészi munkára, önfejlesztésre. A bennünk levő lendület keresett megnyilvánulási formát .
A csoport egyik tagja szüleiként az élesdi Bodoni házaspár felvállalta a helyszín meg a lebonyolítás szervezését, és némi fátyolos, majd hamarosan törlődő visszképével a nagybányaiaknak, összepakolva felszereléseinket kivonultunk Élesdre festeni, faragni.

Az azóta eltelt évek megváltoztattak mindent, mindenki fiókjában ott van az egyetemi diploma, többnyire került hozzá műterem, és csak a művésztelepi tagok egyéni kiállításaival is íveket lehet teleírni. Képletesen szólva, mindenkinek megvan a saját kocsmája, ahol dudás lehet, mégis egy hónapig egy évben egymásnak is játszunk.
Hogyan is van ez?
A nyár egy bizonyos napján, úgy déltájt, Budapest felől megrakott autók futnak be Élesdre. Többnyire másik utca másik szám előtt megállnak, a kiszállók bejárják az új terepet, és kezdetét veszi egy időnkívüli időszámítás, melynek napjai vannak a műteremépítésre, napjai a munkára, napjai a pihenésre és napjai az ünneplésre. Mintha tiszta lappal újrakezdenénk mindent, hozott szabályok nincsenek, mindenki arra tör utat a magasra nőtt káoszban, amerre akar. A környezetváltás friss hangulata, a mindennapok rutinjának rituális otthonhagyása a lelki ruhák lecserélésével is jár: itt a kívülállók minket másként, vagy sehogysem ismernek, nem kell következetesen önmagunkra hivatkozzunk, hogy önazonosak maradjunk. Magunk közt meg a hosszú idő óta találkozó család hangulata lép színre, érdeklődő és tenni vágyó, megbocsátó és egymásban bízó társaságra talál az egyén. Eképp lesz jelentőség nélküli a fizikai körülmények tökéletlensége, a külvilág passzivitása és értékelődik fel az alkotó gondolat.
Mindenkié külön- külön, ugyanis nem valamely képzőművészeti áramlat sodra terelte egybe a résztvevő művészeket, hanem a megnyilvánulni akaró , magukban hordott képek életre törekvése. Egymásnak a művészek ott vannak kollégaként, barátként, kritikusként ha kell, de nem versengő vagy számonkérő szándékkal, hiszen ez az egyének kényszerű hasonulásához vezetne hosszútávon, s ezzel rejtett majd előtörő feszültségeket idéznének elő.
Talán ez a „hűség a szabadsághoz” az egyik éltetőeleme az élesdi szellemnek.

A művésztelepi munka mellett a másik megnyilvánulása egy alkotócsoportnak a köztérbe lépés, a kiállítás. Mindig bonyolult kérdés egy közös kiállítás megrendezése, nemcsak a munkák, maguk a művészek is egymás mellé állítódnak, és a képek és a személyek közti viszony egyaránt belejátszik a végeredmény akkordjába. Az élesdiek esetében az indulat felvállalja a megfontoltságot, a geometria az organikust, a narráció a fikciót, azaz a különböző stílusok és temperamentumok képesek egy életerős közös képet felmutatni, amit hívhatunk akár kortársnak is: a több síkon egyszerre létezés korát éljük, a párhuzamosságok világát.

Ami e tekintetben erénye az Élesdi Művésztelepnek: hogy a külvilágban tapasztaltakkal ellentétben ezek a párhuzamos világok megbecsülő figyelemmel viseltetnek egymás iránt. Ez az az erőtér, amiben otthon érzi magát egy maroknyi alkotó ember…és a kiállításlátogató.