A csoport létrejöttének talán tényleg jellemző előtörténete az a két évfolyamkirándulás, melyek olyan osztatlan lelkesedésre találtattak az amúgy elég népes évfolyamon belül. Előhagyomány (ma már ha valami kétszer volt, az hagyomány), hiszen ezek résztvevőinek redukált „keménymagja” tulajdonképpen az élesdi csoport alapító gárdája. Azok, akik a legjobban bírták e háromnapos rendezvényeket, tekintve, hogy a művésztelepek – főleg az első – az előhagyomány egy hónaposra duzzasztott, és persze alkotómunkával kísért folytatásai lettek. Amikor az a merész ötletünk támadt, hogy a Főiskola Barcsay termében próbáljuk kiállítani a – már nem éppen az első – tábor anyagát, meg is kaptuk a magunkét: „ Ez biztos, hogy jó buli volt, de művészetnek kevés.”

Bizonyos szempontból talán jogosnak is tartható az ítélet, de az is igaz, hogy ugyanezen mérce szerint az ítélet kiterjeszthető a művészeti élet nagyrészére, különös tekintettel a csoportosulásokra, művésztelepekre. Csak hát a miénk talán pofátlanul alulról szerveződő, talán pofátlanul híján van bármiféle egységes tematikának. Szinte irritálóan hű leképeződése annak az esetleges, esetlen, strukturálatlan művészeti helyzetnek, amely-be a főiskola falai közül szépen belenőttünk és amelynek mégiscsak-strukturálásán a művészettörténészet is, úgy tűnik, kevés sikerrel dolglozik. Mi aztán végképp nem könnyítünk a problémán. Ugyan külön-külön mindenkinek többé-kevésbé határozott elképzelései vannak és a hagyományokhoz is valahogy viszonyul, de már csak halványan sem érintve a posztszocreál, avagy a tiltott zugnyugatimádás jótékony, egységesítő hatásaitól, és hát szó ami szó a multimediális neopropaganda-művészet, és a műkereskedelem motivációi sem árnyalják phallanxszá társaságunkat.

Persze kollektív élmény van elég. Aki nem járt a magyar-román határtól keletre, annak elképzelhetetlenek azok a viszonyok, amelyek közepette megvalósult évről-évre a tábor. Szinte minden évben más-más helyszínen a műterem, a szállás, az étkezés. Az épp azévi, egy hónapos környezetünk kialakítása rendszeresen tornáztatta rögtönzoképességünket. De arrafelé, a látszat ellenére is, mindig minden megoldható. A társaság „történelmietlen” Magyarországon felcseperedett felének egy kis közös beavatás volt az aklimatizálódás. És szép a táj is. Itt már szűkül a Sebes-körös völgye, északon a Királyerdő, délen a Réz-hegység, vár, barlangok, hegyipatakok, bivalycsordák, zöld házikók a falvakban. És közben az idők is változnak. Meghatározó élmény évről-évre figyelni a szakadatlan fejlődést a Balkán és a Nyugat eme kereszttüzében. Tanúi lehettünk az ásványvíz palackozás reformjának, az elavult betétesüveg már a múlté. Fantasztikus látvány, ahogy a víztározó gátjánál több száz négyzetméteren hömpölyög a műanyagpalack áradat. Házak dőlnek össze, és épülnek újak, vagy csak úgy félig, és mosó-géppiac is élénkül, hiszen a szemünk láttára száradt ki patak, melyben az előző évben még mostak. Mindezt töretlen életigenléssel tölti meg a minden felől harsogó manele dallama (értsd: törökös és cigányos elemekkel színezett román szintetizátor-népzene). Ugyan a világ- és művészettörténet megváltást nem ambicinálja művésztelepünk, de hét év az nagy ido, így hát kiadunk egy katalógust.

Horváth Krisztián